Arra gondoltunk a múltkor a Vincegéppel, illetve, ne túlozzak, én gondoltam rá, mert Vince agy hiányában erre a műveletre nem igazán képes, hogy április elseje alkalmával megvicceljük, és amikor majd holtan esik össze a rémülettől, a reményeink szerint nyitva hagyott ajtón keresztül megszökünk végre!
Azt mondjuk nem gondoltam végig, hogy ha ezt a hülyemacskát is magammal kell vinnem a szökésben, akkor hogyan éljük túl a városi vadont amíg új élelemellátó-egységre teszek szert, mert én csak kiülök a sarokra és ránézek egy emberre, aki a másodperc töredéke alatt belémszeret, mert nekem nem lehet ellenállni, és azonmód felkap, majd hazarohan velem nagy boldogan, hogy ezentúl ő imádhasson, kényeztessen és a bajszom apró rezdülésére teletöltse prémium konzervvel a tálacskámat.
De ha meglátják ezt az idegbeteget mellettem, az őrült, kitágult pupillájával, azonnal ránk hívják a sintért, és mehetünk a rács mögé, ha addig agyon nem csapnak, hogy megállítsák a Vincén szemmel láthatóan tomboló veszettség elharapózását.
Na mindegy, szóval a terv az volt, hogy elsején kis meglepetéssel várjuk haza! A konyhát úgy rendeztük be, mintha az egyik CSI epizódban lennénk, a berendezés felborogatva, az egyik párna kidobva a kosárból, kitépett szőrcsomók művészien elhelyezve a lakásban mindenfelé halálos dulakodást sejtetve.
A fő attrakció meg az lett volna, hogy én a helyéről elhúzott kosárkámban fekszek, de a fejem és a gyönyörűségesen szép testem fele kilóg, mintha a véres küzdelemben alulmaradtam volna! Tihihihi, na ettől tuti elájult volna! Mi megy csak szépen átsétálunk a testén, ki az ajtón és ott se vagyunk.
Így rendeztük be a helyszínt, nagyon profi, igaz?
Ja, és hogy mi történt?? Mindent elpróbáltunk, röhögtünk egy sort, majd szépen elmentünk lepihenni a kanapén.
Mikor felébredtünk, már otthon volt (hogyhogy nem hallottuk???) és a konyhában azon sopánkodott, hogy megint mekkora koszt csináltunk és őrület, hogy mindig térdig jár a macskaszőrben, és blalala...
Na, ez történt.
