Néha még magam sem hiszem el, hogy ez a valóság, hogy ez tényleg itt és most megtörténik velünk!
Az életünk már sosem lesz olyan, mint amilyen volt. Már nem lehet a dolgokat meg nem történtté tenni. Nincs visszaút.
Hiába csipkodom Vincegépet, sajnos a válaszképpen kapott pofonjaiból biztosan tudom, hogy nem álmodom.
De mindig reménykedek!
Reménykedek, hogy minden úgy lesz, ahogy szokott, mikor hajnalban felébredek, és csak úgy felverem Őt, mert éppen ahhoz van kedvem, és mikor tépett idegrendszerrel és csíkszemmel kitámolyog a hálóból, szór nekünk egy adag szárazat és visszakúszik aludni, de csak pár percre, mert utána Vince kezdi a kiabálós műszakot. Be szép is lenne!
De kinyitom a szemem, és mit kell lássak??? Mit????
EGY KUTYÁT!! Igen, igen, egy KUTYÁT!!!
Mikor hajnalban ébresztjük Őt, mert azért a hagyomány az hagyomány, és még egy oroszlán miatt sem adjuk fel a tradíciókat, akkor nincs csíkszem, nincs tépett idegrendszer! Utyuli-putyuli van, meg kutya jutalomfalatkák, meg Zizike így meg Zizike úgy van! Szerintem meg borzalom van és nagyon.
Na de nem hiába vagyok ÉN az idomítás nagymestere, az akarat-átvitel professzora. Semmilyen kétlábú, és semmilyen négylábú képződmény nem tud kifogni rajtam.
A ház ura ÉN vagyok!
( A csíkos párna az elméletileg a kutya ágya ...)
