Régen nem írtam, de annyira le vagyok gyengülve ( legalábbis úgy érzem magam, mint a harmat) a nagy diétába, hogy már a lélek is csak hálni jár belém, ja meg még az éhség, mert mindig csak annyit kapok enni, amennyi éppen elég a szerveim funkcionálásához. Ezt olvastam valahol, asszem a macskavilag.hu -n, csak akkor még nem értettem, de most testközelből van szerencsém megtapasztalni. Hát nem valami nagy mulatság ez.
Na mindegy, a lényeg, hogy a Húsvét előtti pénteken ismét elővette a kék cicahordót és betuszkolt, megint taxi, doki, cicahordóból ki, küzdés, nyomkodás, vérvétel, cicahordóba vissza, taxi és már itthon is voltunk.
Délután, miután úgy döntöttem, hogy nem durcáskodom tovább, nehogy ezzel is csökkenjenek a kajálási esélyeim, nagyon kedves volt hozzám ( enni nem adott persze) de mesélte, hogy beszélt a dokinővel, és a következők vannak: nincs cica-aidsem, se leukémiám, sem semmilyen vírusom ( Vince is megkönnyebült, mert mint pironkodva bevallotta, kicsit aggódott azért, értem is de persze főleg saját magáért, az önző dög) és továbbra is alacsony a fehérvérsejt számom, de már nem fognak kínozni tovább. Ja persze állítólag viszamegyünk kontrollra fél év múlva. Na, erre a jó hírre ismét a kanapé oldalába csaptam a körmeimet, mert azért nem eszik olyan forrón a kását! Sok víz lefolyik a Dunán addig!
Na és a legviccesebb az, hogy fogytam 20 dekát. Vince is, mert ő meg olyan hülye, hogy azért se eszi meg rögtön a fejadagját, felnéz két pillanatra, mire visszanéz, volt kaja, nincs kaja. De olyan hülye, hogy még mindig nem tanulta meg: a fejünket addig ki nem vesszük a tálból, amíg van benne valami, aztán körbenyaljuk és akkor de csak akkor nézhetünk fel.
Na jó, megyek dorombolok egy sort, hátha ... elég kétségbeesett vagyok már ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése